Nyugodtan elmondhatom, hogy viharos életem során, egyedül a horgászat tudott számomra egy kis nyugalmat biztosítani. Így hát ennek a nyugalomnak a felkeresése volt a célom akkor is, amikor ahhoz az eldugott kis halastóhoz igyekeztem.

 Persze szerencsémből adódóan épp a legnagyobb szakadó esőben indultam el. Ez még csak nem is lett volna akkora probléma, csakhogy a busz elakadt a sártengerben és nekünk utasoknak kellett megtolni. Mindenesetre nagy nehezen csak odaértem. Leszálltam a buszról és körülnéztem. Egy dombokkal szegélyezett völgyben találtam magam, - napsütésben egész szép lehetett- most azonban olyan egyhangú volt mint a lelkiállapotom- Épp ideális a  horgászathoz…

 A bokáig érő sárban felfedeztem egy biciklinyomot, s ennek mentén kezdtem előrehaladni. A távolban már látszott a jegenyesor és a halastó, mellette pedig az apró gátőrház. Elgondolkoztam vajon milyen lehet egy gátőr élete. „Távol a családjától és az egész világtól. Jó, ha havonta öt napot otthon tölt. És ezzel még talán sokat is mondtam. Mindazonáltal itt legalább nem érik utol a problémák. De talán elbújni a gondok elől rosszabb, mint maga a gond..”.

 Annyira lefoglaltak gondolataim hogy észre sem vettem,amint a cipőm telemegy a sárral. Így hát bosszankodás nélkül értem el a házig. Az ablakból egy férfi hajolt ki. Bizonyára a gátőr. Kezében cigivel, arcán a lelki összeomlás összes jelével. Bentről kiáltás hallatszott. Egy nő hang volt. Kis idő múlva már alakot is tudtam párosítani a hanghoz. A nő kirohant az udvarra és felült a biciklijére. Nyilván az ő nyomát követtem idáig. Hat gyerekkel ez előtt még szép lehetett, mára azonban már túl sok teher nyomta a vállát. Sok ilyen nőt látni a városban is. Akik mindent feláldoznak a családjukért. És ha megkérdeznénk őket hogy megérte e az életét odaadni a gyerekeinek akkor kivétel nélkül azt felelné hogy igen. Hát ilyenek az anyák..

 Most azonban ennek a nőnek is valami keserű fájdalom ült ki az arcára. Ahogy eltekert mellettem láttam rajta hogy sír. De ahogy sírt, egészen megfiatalodott. S bár most sem lehetett több harmincötnél így tizenhétnek látszott. Megállt és a gátőrház felé kiáltott. Valami olyasmit hogy gyere haza amint tudsz. Aztán egyre távolodott. A gátőr eltorzult hangon kiáltotta hogy jó.

 Öt percig álltam ott, és csak néztem az ablakból kihajoló férfit. Mozdulatlan volt, a cigije már majdnem teljesen leégett. Nem tudtam mit kéne tennem, de valami belső hang hatására nem szólítottam meg. Csalódottság lett úrrá bennem. Tudtam hogy  itt van előttem ez az ember, és az ő hatalmas gondja. Talán meg kéne hívnom egy italra, hogy elmondhassa a gondjait.

 De nem. Túl nagy fájdalamt éreztem. És hogy miféle fájdalmat? Eljöttem ide az Isten háta mögé azért hogy legyen pár nyugodt órám. Hogy ne keljen gondolkoznom, csak ülnöm a tó partján. És még itt is utolér a sors. Ezt az apró megmaradt örömömet is el kellett venni.

 Sarkon fordultam, ledobtam a horgászbotomat, és elkezdtem rohanni. El innen, minél messzebb…